„A Fesztivál keréken nevű török fesztivál kapcsán jutottunk el 2003-ban az örmény határhoz közeli Karsba – emlékszik vissza Hartyándi Jenő az első találkozásra. – A záróbulit egy apró településen, Sarikamisban tartották. Ment a vigalom, a tánc és az ének, amikor az egyik híres török színész nekiszegezte a kérdést a helybélieknek: nincs itt egyetlen kurd sem, aki tud énekelni vagy táncolni? Kisvártatva a többiek belökdöstek egy láthatóan zavarban lévő, negyvenes férfit. Ő volt Rasim Kaya, aki akkor egyedül énekelt, de annyira lüktetően, ritmusosan, hogy a lányaink azonnal moldvai táncokat kezdtek rá nyomni. Rögvest meghívtuk.”

„Szaladtak és mondták, azonnal menjek, a polgármester az egyik helyi szállodában vendégelte meg a filmfesztivál vendégeit, nekik kéne énekelnem – eleveníti fel ugyanezt a „másik oldalról” Rasim Kaya. – A vacsorát követően Jenő odahívott az asztalukhoz, hogy mennyire szép volt az előadás, s szeretnének meghívni egy távoli fesztiválra, a Mediawave-re. Jenő számomra roppant meleg, szimpatikus ember, egyből a szívembe zártam, s természetesen örültem a felkérésnek. Mégha közben gondoltam is, á, úgyis elfelejtenek. Amikor aztán tényleg megérkezett a felkérés, rettentően boldog voltam.”

Az éneklés mellett mindenféle fúvóshangszereken játszó Rasim már első alkalommal sem egyedül érkezett, hozta magával távoli rokonát, Davut Celiket, ő meg azt az irdatlan hangerejű nagydobot. Később jött velük a fiatal táncos és szintén ütős Caner Atagün, nem utolsósorban pedig Yasin Aktas, a szakács, aki a csoport amolyan negyedik, tiszteletbeli tagja, sehova nem mennek nélküle, szinte egybeforrtak. Vele is ugyanaz a sztori, mint Rasimékkal: Jenőék abban az étteremben ettek, ahol Yasim főzött, ízlett nekik az étel, megkeresték, emberként is bejött, tehát hívták.

Yasin Szombathelyen szintén elvarázsolt mindenkit az ételeivel és energiáival, az amúgy kellőképp kulturált, de nem a legfinomabb konyhájú Pannonia Házba olyan ízeket, harmóniát és életet vitt, hogy annak mindenki csodájára járt. Amikor pedig meghallotta, hogy társai valahol a közelben rázendítettek, mindent eldobott, ami a keze ügyében volt, rohant hozzájuk, s beszállt a mulatságba, a leginkább mint alkalmi táncos.

Rasim nem győzi hangsúlyozni, mennyire szeretnek a Mediawave-re járni, itt mindig nagyon barátságosak velük az emberek, ezért örömmel jönnek minden évben, s szeretnék, ha ez a jövőben is így maradna, már csak azért is, hogy ezekkel az emberekkel ismét találkozhassak. S hogy tényleg nem csak a keleti emberekre jellemző udvariasság mondatja ezt velük, elmeséli, hogy nemrég Szentpétervárra hívták vissza őket, ám ott egyáltalán nem érezték azt a melegséget és barátságos fogadtatást, mint nálunk, úgyhogy simán lemondták. Az elmúlt hat évben amúgy Győr mellett Szlovákiába s Lengyelországba is eljutottak, igaz, mindenhol Mediawave szervezésben.

A kurdok nem annyira színpadra való népzenét játszanak, sokkal inkább közösségit, funkcionálisat. Egyrészt felhívó jellegűt, ami összetereli az embereket, másrészt olyat, amire táncolni lehet. Dobon és fúvósokon alapuló muzsikájuk az európai fülnek hosszabb távon nehezen emészthető. Viszont Rasimék rendkívül alkalmazkodóak, kellőképp helyzetbe hozhatóak, például megnyitókon, fesztiválzárókon, protokollesemények előtt, után, közben, ahol kellően nagy zajt tudnak csapni, decibelben mérhető hangulatot teremteni, amire mindenki odafigyel, ami mindenkit odavonz.
Letaglózó erő árad belőlük, miközben roppant szerény és nyitott emberek. Szüleiktől, nagyszüleiktől tanulták a zene szeretetét, a dalokat. Ezek a hagyományok generációról generációra szállnak, ahogy az érzékenység és a tudás is – amit ők képviselnek és tudnak, az intézményes keretek között elsajátíthatatlan.

Rasim például gyerekkora óta fúj mindent, ami a keze ügyébe került, gyakorlatilag bármilyen fúvós hangszert meg tud szólaltatni, mégha a leggyakrabban kavalon és zurnán játszik. Különösen az utóbbit szereti nagyon, mint mondja, akár négy órán keresztül tudja nyomni, levegővétel nélkül. Davut szintén zenészkörnyezetben nőtt fel, s mivel távoli rokona, Rasim a fúvósokat választotta, ő megtanulta dobon kísérni. Caner szintén zenész család sarja és már gyerekkorában kíváncsi természetű volt, az otthoni nagy zeneládában kotorászott, s a sok hangszer közül a dob keltette fel leginkább az érdeklődését, azon tanult meg magától játszani. Később eljárt a közelükben működő néptánccsoportba, elsajátította az alapvető táncokat, azóta több tanári diplomát szerzett.

A kurdokban az a legfantasztikusabb, hogy láthatóan minden helyzetben működnek. Pár éve például két underground rockzenekar közé vitték be őket a Rómer házban, óriási hangulatot csináltak, a fiatalok meg tomboltak rájuk. Mondta is az egyikük, hogy ez jobb, mint a drum & bass. Amúgy ezek a dobok zárt térben hihetetlen fiziológiai hatásra is képesek. Wroclawban a táncoló lányok is annyira révületbe estek tőlük, hogy a szervezők inkább leállították a bulit.

Szombathelyen, az idei Mediawave-en eddig minden szempontból a helyükön voltak. S akárhányszor futunk össze velük a városban, mindig kedvesek, mosolygósak, s bár nem értjük egymás nyelvét, fogjuk a gesztusokat és érezzük: a kurdok mi a barátaink.

J. B. Sz.
www.jbsz.hu

Hálás köszönet Pénzes Dorinának a tolmácsolásért