Szívszorító történetek – Kisjátékfilmek 4.

Gondolkodós, elmélkedős, szívet s lelket megcélzó volt a csütörtökön startoló Mediawave első kisjátékfilm csokra, a Kisjátékfilmek 4. A vászonról ömlik az életszag, a hősök keresik a kiutat, ritka az a (s pont ezért hatásos) pillanat, mikor felsejlik egy mosoly, vagy feltör egy kósza kacaj. A filmekben a természetes zajok dominálnak, kevés beszéd, minimális zenei aláfestés, ám annál erősebb, mikor felcsendülnek a túlnyomórészt melankolikus dallamok.
Vadonatúj sírhanton gyönyörű halotti vers. Chiara, a legkedvesebb, nagyapához fűződő emlékébe menekül a lakásukat behálózó, halál utáni nyomasztó légkör elől. Lehúzott rolók, síri csend, s persze, hogy a szülők jobban tudják, hogyan kell ilyenkor viselkedni. Laura Bispuri Múló idő (Passing Time) című kisjátékfilmje egy gyermeklelki csók a halott nagyapa lelkének.
Mert bármely szónál többet mond és ér… Daniel Mulloy Bébi (Baby) című filmjében egy férfi megpróbál elcsábítani egy nőt. Nem ismerik egymást, s nem túl romantikus az első találkozás. Amiről a szavak romokban pattannak vissza, azt a férfi kitartásával s érintéseivel semmisíti meg. Akár egy szép szerelmi történet is lehetne, ha nem lennének titkok mindkét oldalon…
Gyorsan és akadály nélkül csordul le a lány arcán a könny, nem úgy, mint útja Varsó felé. Barátja, Vong már illegális bevándorlóként várja Mai Anh-t, aki több társával egyetemben cseppet sem bizalomgerjesztő csempészek segítségével próbál eljutni a lengyel fővárosba. A Katarzyna Klimkiewicz által rendezett Hanoi – Varsó (Hanoi – Warsawa) rideg és sötét felvételein a lány sorra kapja a pofonokat az élettől, hogy aztán a végén csattanjon a legnagyobb.
Akik a tengerpartra nem nyaralni indultak… A Vörös függönyök (Les Rideaux Rouged) főszereplője, Jose társával, a pici Pablo-val útra kel, hogy megtalálja anyját. Alain Deymier rendező gyönyörű snittekkel örökíti meg a sivár természetben önmagát kereső hőst.
Nem mindig, nem mindenhol, és nem mindenkinek fenékig tejfel az élet, s ez a négy történet apró, eldugva csordogáló csermelyként nyaldossa a néző érzelmeit. Nekem kilépve a moziból muszáj volt megérintenem valaki élőt…
Korčok Péter

Különleges bánásmód / Sans queue ni tête

A negyvenes éveiben járó luxus-prosti unja a banánt, meg akar szabadulni a láncaitól. Keres valamit, vagy valakit, akiben megkapaszkodhat, hogy kimászhasson az addigi életének gödréből. A nő elképzelése szerint egy pszichiáter testesíthetné meg ezt a kapaszkodót. Kérdés, hogy lesz-e valaki, aki segítő kezet nyújt neki? Ez az alapkoncepció.
A film elején párhuzamosan fut a két főszereplő története. Alice, a prostituált (Isabelle Huppert) fogadja a kuncsaftokat és próbál rajtuk segíteni, hasonlóképp Xavier, a pszichiáter (Bouli Lanners), aki a pácienseinek az életét igyekszik helyretenni. Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a cselekményszálak egy idő után összefutnak. Az, hogy a rendező Jeanne Labrune a párhuzamos montázstechnika segítségével hozza összefüggésbe egy prostituált és egy doktor munkáját, abszolút feldobja a filmet, talán egy kissé groteszk utóízt adva neki. Na de persze nem csak ettől lesz érdekes, hanem a jól elhelyezett, eredeti poénok, a remek színészi alakítások és az olykor durva, néha pedig szívszorító jelenetek vegyítése is sokat nyom a latba. A történet önmagában egyáltalán nem vicces, de a frappáns humorral megfűszerezve sokkal könnyedebbé, emészthetőbbé válik. Azt, hogy végül is megkapják-e egymástól azt a bizonyos különleges bánásmódot, amire vágynak, nem fogom elárulni.
Isabelle Huppert a hatvanhoz közelít, de egész egyszerűen lenyűgöző, amit produkál. Michael Haneke zongoratanárnőjeként láthattuk a szigorú, érzékelten, közömbös arcát, amit több díjjal is jutalmaztak, most viszont egy jóval lágyabb, emberibb oldalát mutatta meg a Különleges bánásmódban, ami kifejezetten jól áll neki.
A filmet ajánlani tudom kivétel nélkül mindenkinek, mert nem nevezném annyira szélsőségesnek, hogy valakit óva intenék a megtekintésétől. Lehet rajta nevetni, akár sírni is, kinek mi esik jól, de mindenképpen érdemes megnézni legalább egyszer.

Tóth Kriszta

Így ért véget a nyaram / How I Ended This Summer

A történet egy elhagyatott, egykor szebb napokat látott meteorológiai állomáson, illetve annak környezetében játszódik: a fiatal, újonc Pavel, és a tapasztalt vén rókának számító Szergei a sarkvidék fojtogató magányában végzi munkáját. Nem csak a mostoha körülményekkel és a civilizáció majd teljes hiányával kell megküzdeniük, hanem a köztük fennálló generációs, illetve gondolkodásbeli különbségekkel is. A törékenynek tetsző kapcsolat akkor kezd atomjaira hullani, amikor Pavel szörnyű hírt kap rádión, és képtelen azt megosztani munkatársával.
Alexei Popogrebsky-nek ez a harmadik nagyjátékfilmje a Koktebel (Roads to Koktebel) és a Prostye veschci (Simple Things) után, s mostanra már nyugodtan besorolható az érett, kiforrott rendezők közé. Ügyesen kerüli azokat a zsákutcákat, amelyekkel filmjéből köldöknézős, művészileg is értékelhetetlen mozgókép kerekedhetett volna ki. Az általa írt és rendezett Így ért véget a nyaram szép képeivel rögtön elnyeri az ember tetszését, és lassan csordogáló cselekményével képes végig magához kötni a mozilátogató figyelmét. Popogrebsky filmjéről elmondható, hogy úgy tud mély, komoly darab lenni, hogy közben nem terheli le feleslegesen a nézőt, sőt állandó feszültséget teremtve végig fenntartja a figyelmet. Érdekesség, hogy a Pavel-t játszó Grigory Dobrygin nemrégiben még a Fekete Villám című, amerikai mintára készített akciófilm főszereplője volt, most pedig egy teljesen más stílusú alkotásban játszik kiválóan: nagy sztár lehet belőle.
Szele Zoltán