A pénteki napon beindulni látszott a Mediawave. A mozitermekben gyarapodott a nézőszám, s a színpad előtt is emelkedett a közönség létszáma. A magam részéről tegnap dokumentumfilmes napot tartottam, s utólag belátva nagyon jól döntöttem, hiszen a négy doksiból kettő maradéktalanul elnyerte a tetszésemet.
Piotr Zlotorowicz Szénégetők című negyedórás filmje mélyen emberi portrét kínál a háborított természetben. Marek és Janina szénégetőként dolgoznak. Szavak nélkül is megértik egymást, mondjuk a monoton munkafázisokhoz, a szén lapátolásához és a fahasábok pakolásához alig-alig szükségeltetik a kommunikáció. A film egyetlen napjukat mutatja be, s a rendező a pár házastársi megnyilvánulásaira koncentrál. Különösen a feleség a figyelemreméltó, aki nőiségét próbálja megőrizni. Reggelente első dolga fülbevalójának felvétele. Margarétákat szed a terített asztalra, és persze gondoskodik szénportól feketéllő férjéről. A férfit a teraszon található asztalon várja a behűtött sör. A világ egyik peremvidékén élnek meghitt nyugalomban, s a füstszagú levegő éppúgy nem zavarja őket, ahogy a ház körül lepkéket kergető tyúkanyót sem.
Peter Kerekes Hogyan főzték a történelmet? című doksija volt a napom mozgóképes csúcspontja. A háborús dokumentumfilm a szakácsok szemszögéből követi végig a vérgőzös XX. századot, mert apropója szerint: „Étel nélkül nincs háború.” Az osztrák-cseh-szlovák koprodukcióban készült filmet a hangnemkeverés működteti. A tragikus világeseményeket megjárt férfiak és nők mesélnek élményeikről, gyakran világítanak rá testközelből tragédiákra, de az alkotók időnként morbid humorral is fűszerezik az eseményeket. A drámai pillanatokban pl. megnyilatkozik egy Nürnbergben náci katonákat arzénnal mérgező zsidó pék, archív felvételen pedig egy algériai katona hidegvérű főbelövésével szembesülhetünk. A film frenetikus szakaszaiban azonban megszakadt a kisterem a nevetéstől. Tito egykori főkóstolója pl. előre tudta, hogy a Jugoszlávia egységéért folyó 1991. évi tárgyalások zátonyra fognak futni, mivel az ételekből is a nacionalizmus sugárzott. A horvát-dalmát étkekre Milosevicék szerb nemzeti eledelekkel feleltek. A film számtalan őszinte, emberi pillanatot is fel tud mutatni. A második világháborút megjárt orosz nénike arról mesél, hogy palacsintái miatt harcoltak óriási elánnal a hazafiak, s elpirul, amikor az interjúkészítő emiatt hősnek nevezi. Peter Kerekes valamennyi történelmi esemény kapcsán visszatér a katonai ellátás hozzávalóinak részletezéséhez. 120ezer szovjet megszálló részére készült magyaros kolbászhoz, amit az elnyomók igencsak kedveltek, 40tonna sertéshús, 800kg őrölt édes paprika, 200kg őrölt erős paprika, 120kg foghagyma apróra vágva, 80kg fűszerkömény (egész), 24km bél és csipetnyi só szükségeltetik.
A másik dokumentumfilmes blokk bukdácsolva hozta ki magából a maximumot. A Varázslat és A Shukar Collective Projekt is egy-egy művészi produktumot mutat be. Előbbi egy rituális táncművész erdei előadását szemlélteti, aki általa faragott hangszerek szél által fújt dallamára mezítelenül tárja fel performanszát. Szép-szép, de a kommentár nélküli dokumentumfilmből, sem a hangszerekről, sem a tánckultúráról nem tudunk meg többet. A művész mindenesetre eggyé olvad a természettel.
Az HBO gondozásában készült A Shukar Collective Projekt pedig egy román zenekar működésének viszontagságait ábrázolja. A csapat román DJ-kből illetve roma zenészekből áll, cigány dallamokkal felturbózott drum and basst játszanak. A magyar Vakondokhoz és a kongói Benda Bilili-hez hasonlóan a dokumentumfilm egyfajta integrációs promófilmként is funkcionál, amely éppúgy hivatott a kisebbségi konfliktus feloldását, ahogy a zenekar „eladását” is előkészíteni. A két felhozott filmhez képest annyi a különbség, hogy A Shukar Collective Projekt nem tagadja le a zenekar konfliktusait, sőt tudatosan épít a romák fékezhetetlen természetére. Leszámítva a film elpazarolt tehetségekről szóló szakaszait, Matei Alexandru Mocanu látlelete félresikerült vállalkozás. A beszélő fejes doksit időnként műfajától idegen videoklipes betétek szakítják meg, amelyek igencsak zavaróak. A roma környezet pedig inkább csak illusztrációként szolgál, a film hősei domborműként türemkednek ki otthonos környezetükből. A legmeglepőbb pedig az egészben, hogy a filmet a társulat széthullására hegyezték ki, holott a Shukar Collective jövő hétvégén fel fog lépni Szombathelyen.
Az estémet két hangulatos koncerttel zártam. Az osztrák-svájci Living Room már csak azért is felejthetetlen élmény volt, mert végre élőben is hallhattam a Tóth Barnabás Rózsaszín sajt című filmjéből megismert, autentikus svájci hangszert, a „hangot”. Ráadásul akadtak pillanatok, amikor Manu Delago egyszerre három, ufószerű hangszeren játszott. Sziporkáztak is a szóviccek a környezetemben, hogy: „Nézd már, hang-osabban tolja!” A török Fatima Spar és bécsi zenekara, a The Freedom Fries pedig swinges témákat varázsolt a Fő térre. Olyannyira a 20-30-as években találtam magam, hogy alkoholtilalmat vezettem be az este további részére, s inkább a vonzó énekesnő időnként fellibbentett szoknyájára és a fúvósok szólóira koncentráltam.