A Mediawave-re való visszatérésemet maratoni mozizással ünneplem. Délután hétkor a kisjátékfilmek első számú blokkjával kezdek a Savaria Filmszínház nagytermében. A Mediawave 2011 kulcsmondata, vezérfonala (a Teremtő nő) indokoltnak tűnik, látva ezeket a munkákat, akár 7 percesről, akár fél órásról beszélünk.
A Valami kék Zomborácz Virág kisjátékfilmje, aki egy hónapja vehette át az EU Tehetség-díját. A film egy tanyasi lagzin játszódik, két – valaha volt – barátnő feszült viszonyával a háttérben. Itt a teremtő nő (az ifjú ara) pusztító asszonnyá válik irigysége, kisemberi öntudata miatt. A Tarrt-Krasznahorkait idéző miliő, a világvégi környezet megteremtése és az ehhez kapcsolódó, vészjósló hangulat kiépítése (célbalövés, pálinka locsolása a kovászos uborkába, óriás vaddisznó-trófea a falon) kiváló arányérzékről tanúskodik. Ez utóbbihoz nagyban hozzájárult a primitív hangzású, vágtató és egyszerre nyomasztó szintetizátordallam, amely kiirthatatlanul beeszi magát a fejembe, és amellyel aztán a film kockái is újra és újra megidéződnek. A megerőszakolt, majd elmenekült barátnő, Mari szerepében Réti Adrienn nyújt figyelemfelkeltő alakítást.
A Venus Vs. Én, egy másik női rendező, a belga Nathalie Teirlinckfilmje. A 12 éves Marie épp azokat a napokat éli, amikor teremtett nőből teremtő nővé lesz. Zavarodott; súlyos betegséget sejt a tünetei mögött, így nemcsak a nőiség, de a halál komoly gondolatával is meg kell küzdenie. Felszínes anyjára nem számíthat, így, mint úszás közben a lélegzetét, úgy folytja vissza magába kérdéseit, kételyeit, és menekül az emlékek, álmok, a képzelődés világába. Ám ahogy fogy a levegő, úgy telik az idő is egyre lassabban, fájdalmasabban. Akár a Vénuszon.

A harmadik darab a francia Askia Traoré Nolaja. A hosszú rabság után szabadult nő próbál visszaszokni a világba, újra felvenni annak ritmusát. Ez persze – és erre fut ki a film – kivitelezhetetlen. Anyja nem hajlandó látni, a pasik csak szexuális tárgyként tekintenek rá, erőszakosak vele, az egyiket Nola eszméletlenre (talán holtra) rugdossa. Nem marad más kiút és kapaszkodó, csak a visszaút.

A Háborgó tenger Olivier Loustau munkája. Talán ebben a (francia) filmben közelítenek legérzékenyebben a női sorshoz. A főszereplők – elsőre legalábbis úgy tűnhet – a halászok, akik (egy sztrájkot felfüggesztve) az éjszaka leple alatt vízre szállnak, de hamar zátonyra futnak. Az ő hazavárásuknak, hiányuk feldolgozásának, a bennük való reménykedésnek a története a film. A háttérben viszont nőik, lányaik, asszonyaik kénytelenek elfoglalni a családfői pozíciót, fájdalmukon – a kegyetlen bizonytalanságban is – minél előbb úrrá lenni, megteremteni a feltételeket a gyerekek felneveléséhez, vezetni az üzletet, rendezni az adósságokat.
A szekció záródarabja Szabó Csilla Tune című hétpercese. Hasonlóan Zomborácz Valami kékjéhez, a Tunéban is meghatározóvá válik egy dallam, annak foszlánya. Annyi különbség mégis van, hogy itt dramaturgiai szerep jut ennek a néhány hangnak. Személyek, történetek, helyszínek között ez a motívum a kapcsolat, ennek felidézése lesz a térkép, iránytű, sétapálca. A végére persze bezárul a kör, és visszaérünk abba az aluljáróba, ahonnan indultak a hangjegyek. (Hasonló témát eszel ki magának A húszdolláros című, 1993-as, Keva Rosenfeld-film, amely egy bankjegy „sorsát” követi, írón, sztriptíztáncosnőn, rablókon keresztül.)
Lélegzetvételnyi és cigarettaszünet után egy – részemről legnagyobb izgalommal várt – nagyjátékfilmre ülök be. Hajdu Szabolcs: Bibliothéque Pascal. A számos fesztiválon bemutatott és többször ki is tüntetett mozi egy egészen varázslatos felnőtt-mese. A narráció formája is ilyen, hiszen Monának (Török-Illyés Orsolya, Hajdu Szabolcs felesége) a gyámhatóságon be kell számolnia nyugat-európai útjáról, hogy visszakaphassa kislányát (Hajdu Lujza, a rendező és a színésznő lánya). (Az most talán másodlagos is, hogy Mona is egy történetet, mesét, sőt legendát teremtő nő.) Csakhogy ez a mese elhihetetlen: homokból felbukkanó szerető, megelevenedő álmok, egy liverpooli bordély (Pascal könyvtára), ahol irodalmi hősöknek (Dorian Gray, Desdemona, Jeanne D’Arc, Lolita, Don Juan, Pinoccio) maszkírozva tartják fogva a prostituáltakat, akiket aztán egy képzelet- és álombeli katonazenekar szabadít ki. Viszont egy román-magyar („feles”) lány ne képzelegjen. Tőle egyszerű, kiábrándult történeteket várnak a hivatalnokok.

Olyan sztori ez, amelyet írhatott volna Marquez és rendezhetett volna Kusturica, azonban ez esetben mindkét munka Hajdu Szabolcs nevéhez fűződik. Megvan itt a balkán vásár, a szélhámos jósnő, vasvillás-pálinkás tanyavilág, a lovas kocsi. Ugyanakkor megelevenedik egy másik környezet is: fényreklámok, mágneskártyával vezérelt ajtók, luxus-latex perverziók. Emellett pedig izgalmas, élénk színei miatt az utóbbi idők legszebb képeivel dolgozó magyar filmje a Pascal.
A vetítések után csak kószálok hazafelé. Aztán a nap történetei, dallamai nehezen engednek elaludni is. Talán attól félek, hogy hatott rám valami átok és nekem is láthatóak lesznek, kivetülnek, megelevenednek az álmaim. „Imádkoztál az éjjel, DesdeMona?” – az talán rám is rám fért volna.

Moziztál az éjjel, Desdemona? - Mediawave Vol. 2.
Képeslap a Mediawave megszállta Szombathelyről (június 6.)
Fehér Renátó