Az a dolgos, szorgalmas ember, aki vagyok, kora délután még az előző nap beszámolóját finomítja, így legnagyobb bánatomra lemaradok Forgács Péter Hunky Blues az amerikai álom című dokumentumfilmjéről. Rögzítem ezt azért is nagy szomorúsággal, mert ez a szekció látványosan mostohagyereke a fesztivállátogatási szokásaimnak.
Az ötórai Léa vetítése számomra a nap első említésre méltó eseménye. A francia Bruno Rolland filmjében egy lány akar kilépni a nagybetűs életbe, értelmet keres az egyébként eseménytelen (nagyanyja ápolásával és kocsmai felszolgálással terhelt) hétköznapjainak. Az öreg hölgyet otthonba viteti, maga pedig egyetemre kezd járni. Csakhogy az anyagi feltételek megteremtéséhez éjjelente kénytelen sztriptíz munkákat vállalni. Nem a Léa az első olyan film itt a fesztiválon (meg persze egyébként sem), ahol az önfenntartás és a majdani önmegvalósítás érdekében egy nőnek bele kell mennie – kegyetlennek tételezhető, szexuális szolgáltatásokkal járó – kompromisszumokba; ebben a másfél órában azonban a rendező a témához sokat nem tud hozzátenni. Kezdetben a nagyanya szál mutatkozik fő konfliktusnak, aztán ez hamar elveszik. A film elején szintén felkínált „kisvárosi lét”–„párizsi pezsgés” ellentétpár sem kap aztán komolyabb szerepet. Az önmagával meghasonlott Léa (Anne Azoulay) elszalaszt, elveszít mindent: családot, szerelmet, egyetemet. Végül pedig a mozinéző érdeklődését és jóindulatát is.
A Marcel Rasquin által jegyzett Brother/Testvér/Hermano című venezuelai nagyjátékfilm lehetne akár a 2004-es, Fernando Meirelles rendezte Isten városának a „mostohatestvére”. Sok legendát hallok arról, hogy a futballvilág legnagyobb világsztárjai (különösen a dél-amerikaiak), milyen nyomorult, nyomorúságos körülmények közül származtak el, hogy aztán kiderüljön: ez a bolygó lényegében az ő lábfejükre teremtődött dekázáshoz. A (cé-mentes) Ronaldoék, Ronaldinhoék gyerekkorának szubkultúráját, indulásának esélyeit adja vissza ez a mozi (már csak ezért sem lehet nem észrevenni, hogy az egyik főhős, Daniel, a Cica, mennyire hajaz – a szó legszorosabb értelmében – a kamasz Maradonára). A sztori egyébként nem lenne agyonbonyolított (egy testvérpár egymásra utaltsága, eltévelygése a rettenetes életlehetőségek között, háttérvetítésben az egyetlen kitörési lehetőséggel, a focival), de annyira patikamérlegen kimért a feszültség – miközben hol az egyik, hol a másik testvér serpenyőjébe kerül az erkölcsi nagyság, a megbocsátás, a hála, a józanság felelősségének súlya, újabb és újabb „csavarokat” tartogatva ezzel –, hogy ez egyértelműen kiemeli egy egyszerű sportfilm kategóriái közül ezt a mozit.
A vetítés után nyargalok át – e fesztivál keretei között első ízben – a Weöres Sándor Színház klubjába, ahol az Easys nevű helyi formáció negyedórát csúszik, így semmiről sem maradok le. A több stílus vegyítésére (népzenét és latinos, sanzonos, jazzes elemeket is vélek felfedezni) alapozó zenekar ahhoz sajnos biztosan nem elég érdekes, hogy órára, másfélre lekösse a figyelmemet.

Pedig valószínűleg remek zenészekről van szó (külön említést érdemel a számonként tangóharmonikán, majd hegedűn játszó Horváth Dániel ’Dudu’, ő a leginkább szuggesztív, aki képes teremteni valami érzelmi feszültséget is a színpadon; a harmonika zengésének egyébként is régi és a végletekig elfogult szerelmese vagyok), mégis talán sokkal inkább illene hozzájuk az – egyáltalán nem pejoratív kifejezésnek szánt – bárzenekari státusz, vagy akár, akik egy étterem vacsoráját továbbízesítik. Nem mutatnak különösebb extrát sem zeneileg, sem szövegileg. Annyi azonban védelmükben felhozandó, hogy – noha még csak a második nyilvános koncertjük ez a produkció – patentül egyben tartják a formákat, mindig érzik, tudják, koncentrálnak, hogy a másik mire készül. A közönség az Easys-dalokat többször vastapssal szakítja meg; nem tudom eldönteni, hogy az elfogultság vagy a jókedv hág a tetőfokára.

Az élő koncert után a Mediawave DJ’s műsorszám következik, ahol is a „szervezőkből verbuválódott szabadcsapat” (valószínűleg mindazok, akiken csupaszín, csúcsos sityak van a kobakján) szállít „eklektikus mixeket”, és igyekszik kimozgatni a fiatal és fiatalos publikumot.
A színház emeletén közben véget ér a szuperlatívuszok közé zárt Az ügynök halála előadás, a címszerepben Jordán Tamással. Az ottani közönség és a darab színészei hamar elkeverednek a klub „őslakóival”, én meg tanulság-kényszer nélkül távozom, energiát gyűjtve és csattanós mondatok forgácsolva a holnapi sűrűnapra.
Az Easys muzsikájnak itt lehet utánahallgatni:
www.myspace.com/easystheband
http://soundcloud.com/easys
A fesztivál honlapját pedig itt lehet böngészni:
https://archiv.mediawavefestival.hu

A párizsi Léány, a kamasz Maradona és a sityakos szabadcsapat - Mediawave Vol. 3.
Képeslap a Mediawave megszállta Szombathelyről (június 7.)
Fehér Renátó / prae.hu