Régi, terhelő, fájó adósságomat törlesztendő ma beülök egy dokumentumfilm-blokkra. Peter Kerekes Cooking History/ Hogyan főzték a történelmet? című munkáját nézem, és úgy érzem, jól választottam. A film különböző európai országokat, kultúrákat jár végig, és olyan embereket szólaltat meg, akik hadiállapot idején kantinokban, élelmezési szakaszokban teljesítettek szolgálatot. Legtöbbször a jelenben elkészül valami jellegzetes nemzeti étek, miközben a múltra való emlékezés, azzal való szembenézés, szembesítés is megtörténik.

Német katonák és az ő fehér kenyerük a Szovjetunió elleni hadjárat idején, magyar szakács és az ’56-os forradalom, majd a Kádár-rendszer (ugyanolyan, merthogy „az élet megy tovább”) gulyáságyúja, csehszlovák gombászó és a ’68-as bevonulás, francia ejtőernyős és az algériai háború. Jugoszlávia tárgyalásakor Tito közvetlen munkatársa (étkezési tanácsadója, előkóstolója) anekdotázik, majd ugyanő mutat rá az 1991-es tárgyalások idején „nacionalistává váló konyhákra”, amikor mind a horvátok, mind a szerbek, mind a bosnyákok – erőszakosan – saját eledelüket kínálták fel a többi nemzetiség hozzájuk látogató képviselőinek. Az orosz asszony, aki Leningrád ostroma idején egymillió palacsintát sütött meg, topográfiailag szemlélteti a csatát a gyúródeszkán, lisztszórással érzékeltetve a havazást is. Azt mondja, az elesett, majd halottnak nyilvánított katonák utolsó fejadagját kivitték a sírjukra a temetőbe. Ahhoz a legnagyobb éhínség idején sem nyúlt senki, csak a madarak. Most is rak egy palacsintát a férje?, apja?, bátyja? sírjára.

Végig egy Kosztolányi-mondat zakatol a fejemben: „Aki eszik, az szerelmet vall az életnek”. Ez ebben a kontextusban megrázóan furcsa értelmet nyer. Szemtanúja leszek egy marhavágás, egy disznóölés, egy kakaskivéreztetés részleteinek, amelyek valami rituális színezetet is kapnak, azáltal, hogy közben a tömegpusztításokról, emberirtásokról szóló visszaemlékezések mondatait hallgatom. A kérdezők egyébként néhol bántóan, néhol érthetően elfogultak; durván, számonkérően tekintenek le a morális magaslesről a történelem rettenetes időszakainak kis fogaskerék-embereire. A végén mindig az a katona győz, akinek nem korog a gyomra, de ennivaló mindenkinek jár.
Ezek után groteszk a helyzet, ami a filmet követően, a teremből kilépve fogad. Különböző – gyanítom, a fesztiválon résztvevő – nemzetek specialitásaiból összeállított, káprázatosan ínycsiklandozó állófogadás vár a folyosón, amely egyben a Film Forum 2. című filmszakmai konferencia megnyitója is. Eszem néhány falatot, így a Kerekes-film történeteivel szemben még nem vagyok érzéketlen, mégis rögzíthetem e terülj, terülj asztalkám nagyszerűségét. Aztán a Színház irányában távozom.
Tudván, hogy egy nagyobb Mediawave-különítmény még a moziban lakmározik, nem lepődöm meg a közönség hézagosságán. Helyettük is itt lebzsel a Weöres Sándor Színház-színészgárdájának komoly hányada (persze egy színházi klub esetében ez ritkán meglepő). Feltűnik Bajomi Nagy György is, aki a Farm Bt. óta – nem is olyan titkos – liblingem a társulatból.
Egy ex metál gitárossal, free-jazz bőgőssel és népzenész dobossal felálló Dorota zenekar (akár egy MÁV-szerelvény) háromnegyed órás késéssel kezd. Minden bizakodásom ellenére nem igazán váltják be a hozzájuk fűzött, nagybecsű reményeimet. A koncert kifejezetten nehézkesen indul, és később is többször hat úgy – kifejezetten a mentalitás, és természetesen nem a műfaj sajátosságai miatt –, mintha a próbafolyamatba kapcsolódhatnék be. Vessen vérszomjas mókusok elé a kedves Olvasó az elveimért, de a jól kitaláltan flegma előadásmódot egyébként produktív színpadi magatartásnak tartom. Ám ha ez unottsággal is párosul, az érzést hajlamos vagyok ellenállás nélkül átvenni. Kényszeredetten gyártom a pótcselekvéseket a dalok alatt, nehogy az utókor az én – jópár, a közönség sorai közt szörfölő kamera által rögzített – apátiám alapján ítélje meg a Dorotát. A koncert végére el is álmosodom, így DJ Pop Davecet már nem várom meg. Ha távozásom utóbbinak mégis nagy szívfájdalom lenne, intézzék el az ügyet a Dorotával egymás közt a backstageben.

De hogy mégse ilyen keserű szájízzel érkezzen el a nyugovó, itt idézem fel a délután egy kedves jelenetét. A moziban egy magyar fiú és egy külföldi lány beszélgetett a közvetlen környezetemben, és a srác Magyarország városait mutogatta a jobb tenyerén: Szegedet, Budapestet, Szombathelyt. Ha mindenki szemügyre veszi a kezét a megfelelő szögből, láthatja, hogy a mutató- és a középsőujj közül induló tenyérvonal, mintha valóban a Dunát, míg a középső, a tenyéren ferdén átfutó, a Tiszát rajzolná ki. Szerintem ez szép.
Ezt a – saját mancsomon is megtalált – térképet böngészve alszom el. Én Istenem, Jó Istenem, becsukom mára tenyerem, de azért köszi: ügyes tetkó.

Haza az, ami elfér a tenyeremen – Mediawave Vol. 5.
Képeslap a Mediawave megszállta Szombathelyről (június 9.)
Fehér Renátó