Már csak a merjákban bízhatunk. Művelt, érzékeny rokonaink ők a kulturált Európában, ahonnan most szemlesütve kifelé araszolunk; ők őrzik a nemrég még dicső magyarisztáni mozikultúra lángját. Nos, aki úgy képzelné, hogy holmi nemezföveges, pásztorkodó, halászó-vadászó törzsről van szó, olyanról, amilyennek a távoli, egzotikus és vad rokonokat szeretjük látni, az alaposan téved. A merja férfiak öltönyt viselnek, lezseren kihajtott nyakú inggel, szabadnapokon laza pulóvert, kardigánt, s nem nyereg alatt puhítják a vacsoránakvalót, hanem Ladán viszik azt haza a sarki shopping centerből. A merja Miron például egy nagyüzem igazgatója, törzsbéli társa, Aist pedig a beosztottja. Midőn Miron imádott felesége, a szépséges Tánya váratlanul meghal, a frissen megözvegyült férj hívatja Aistot, utóbbinak fogalma sincs, előléptetik-e vagy kirúgják, ám egyiket sem, a főnök személyes szívességet kér tőle: segítsen az asszonyt az ősi szokások szerint eltemetni, mert a merja kolléga még ismeri ezeket a rítusokat. Nekivágnak hát a szolgálati gépjárművel, hogy elérjék a szent vizet, ahol Miron és Tánya a nászútját töltötte, s ahová a hit szerint az elhunytak rituálisan elégetett hamvait kell szórni. Két súlyos arcú-életű ötvenes férfi és egy gyönyörű halott asszony zötykölődik az autóban. Utazás közben megelevenedik a múlt: a férj gyerekkora, író apja elhatározása, hogy vízbe öli egyetlen tulajdonát és munkaeszközét, az öreg Optima írógépét, s arra is fény derül, hogy Miron és Aist tán mindketten azt az asszonyt szerették, akit most közösen adnak át a nagy folyónak. A rendező finom ízlését dicséri, hogy a flash-backek képein nem bukkan fel Tánya alakja, egészen a záró főcímig, amikor az alkotók nevei mellett, a képernyő bal oldalán, mintegy mellékesen, lepereg az a régi videó, amin a boldog, szerelmes Tánya látható, s amelyből egy kinagyított fotót Miron az autója műszerfalán őriz.

Megszokhattuk már, hogy a Mediawave programozói minden évben újabb és újabb rokonainkat fedezik fel, valódiakat és szellemieket, az egész világ egy nagy, összetartó családdá lesz a késő tavaszi két hétre, mindenki ugyanazt a ritmust dobolja-pengeti a közös muzsikálásokon, ugyanazt az étket főzi a sátrakban és a mezőkön, ugyanannak az italnak a regionális verzióit kortyolgatja, s ebben a kavalkádban már fel sem tűnik, hogy az a mokány performer, aki a vizsolyi biblia újranyomtatásán buzgólkodik, Rákóczi-föveget visel, hozzá élesre fent kardot az oldalán, így szalad át a tér másik végében zajló happeningre, hogy ott a csángó ümögben és mellényben puliszkát főző atyafiak kóstolóját ízlelgesse. A Mediawave a szóda és a fröccs után most a zsíros kennyérről próbálja ízes szabadtéri performance keretében bebizonyítani, hogy tőről metszett hungaricum; huszonnégyféle kóstolható a - másként - filmkészítő Buzás Mihály Desca Hungarica föliratú pavilonjánál; s hogy a zsírosdeszkák társaságában néhány indián, így Old Shatterhand és Winnettou is feltűnik, azon már nem akad fönn senki, elvégre magyarok ők is.

A családtagok nem mindig csinálnak jó filmeket, amivel nem azt akarom mondani, hogy a válogatásban a minőségnek nem jut szerep, csak azt, hogy léteznek ennél magasabbrendű szempontok is, ami nagyon helyes, elvégre ez az emberbaráti lazaság különbözteti meg a Mediawave-et a világ összes többi, kizárólag a minőségre hajtó fesztiváljától: hogy a rokonokkal elnézők vagyunk - s ki nem rokon... Ha régebben Győrbe indultunk, vagy most az új helyszínre, Szombathelyre, nem pusztán zenei és mozgóképes fesztiválra érkeztünk, hanem pántlikás búcsúba, kirakodóvásárra, lagziba, ahol évről évre családtagok ismerős arca fogad. Pompásan illik tehát az ünnep profiljába Alekszej Fedorcsenko merja szerelmi története, ám ezúttal nem kell megbocsátónak lennünk, amik amúgy volnánk, mert remeklést láthattunk. Történetesen épp a Nemzeti Összetartozás Napján vetítették, bár aligha valószínű, hogy a honatyák-anyák a merjákra gondoltak (ha valamire egyáltalán), amikor a NÖN-t becikkelyezték.

E sorok leadásakor, sőt, a megjelenésekor is, még javában tart a fesztivál (aki most Szombathelyre indul, még elcsípheti a farkát), annyi máris látszik, hogy az eddigi monstruózus kínálattal szakítva ezúttal szűk, exkluzív játékfilmes versenyprogramot állított össze Hartyándi Jenőék csapata. Látható volt-lesz a fiatal venezuelai Marcel Rasquin lendületes világsikere, a Testvér, a Paradzsanov festői stílusát idéző iráni Amikor a citrom sárgulni kezdett és Isabelle Huppert-rel a francia Különleges bánásmód, többek között. Olyan erős, feszes program ez, hogy rövidebb, tömörebb fesztiválidőben nagyobbat szólna, kevésbé esne szét (ez a veszély a Medaiwave-et mindig fenyegette) - elvégre kevés a pénz, mint minden fesztiválra (a legfölsőbb kultúrhivatalnok által beígért A-kategóriás Balatoni Lánchíd kivételével), létéért, fennmaradásáért küzd a Mediawave, akárcsak a budapesti Titanic, a kecskeméti KAFF, a miskolci Cinefest - jó látni, hogy még megvannak. Magyarázzuk is többen a zsírosdeszkás pultnál Hartyándi direktornak, hogy egy kurta hét is bőven elég volna, ám ő hallani sem akar erről, megy konokul a kemény feje után, ritka makacs ember, ha nem az volna, nem lenne Mediawave.