Aligha meglepő, hogy az idei Mediawave animációs filmkínálatán végigtekintve rögtön a túlbőség és a változatosság tetszik szembetűnőnek – elvégre tavaly s azelőtt sem volt más a helyzet, ráadásul a fesztivál legtöbb szekciója hasonlóan heterogénnek mondható. Ám figyelembe véve, hogy a megannyi technikával készült műveket egybefoglaló animációs blokkok természetszerűleg sokoldalúbbak az élőszereplős filmszekcióknál, s hogy e válogatásba szerteágazó tematikájú és hangételű, s a rövid terjedelem miatt roppant mennyiségű művet szuszakoltak, úgy tűnik, hogy a Mediawave által ambicionált sokszínűség ebben a szekcióban mutatkozik meg a leglátványosabban. Régivágású tárgyanimáció és vegytiszta komputergrafika, mezítlábas rajzkollázs és jókora költségvetésű CGI-eposz, egy perces gegfilm és másfél órás mozidarab vetélkedett egymással az idei felhozatalban, mely semmilyen értelemben (sem műfaji, sem technikai, sem pedig minőségi tekintetben) nem látszott egységesnek – ilyenformán pedig nehezen összemérhető művek kerültek egymás mellé, méghozzá száz perc körüli, s rendre egy tucatnál is több műdarabot tömörítő, kimerítő blokkokra bontva.

Ha az animáció technikájától függetlenül a filmek történetmeséléshez való viszonyát nézzük, úgy a különböző formák roppant széles spektruma volt számba vehető a szekcióban. Szép számmal akadtak például leginkább experimentálisnak nevezhető, s a konvencionális narratívát egyéb képszervezési eljárások javára hanyagoló alkotások. Orosz István hatperces rajzanimációja, a Sakk egy százéves sakkösszecsapást igyekszik rekonstruálni Lenin és Bogdanov között, ám a politikai és történeti kontextust kevéssé és későn exponálja, így a sakkmeccs képeinek sorozatát az offenzív zenehasználat dacára sem tudja érdemi feszültséggel telíteni. 

Camille Moulin-Dupré bájos rajzfilmje, az Allons-y! Alonzo! a parkban üldögélő Jean-Paul Belmondóról szól, aki hirtelen saját filmjeinek képregényében találja magát – s innentől a patinás életmű emblematikus filmjelenetei (a Kifulladásigtól a Bolond Pierrot-n át A profiig számos klasszikus szerep és film felbukkan) egy asszociatív módon egybefűzött, a mindenkori nő utáni hajszát szcenírozó jelenetsorban kapcsolódnak össze. 

Matt Kütt hibbant, túlzsúfolt képzelgéssel került versenybe (Tavalalul), amelynek szürreális képsorai között aligha kihüvelyezhető bármi kapcsolat – míg Manuel Matos Barbosa A lagúna, a víz és a férfi című filmjében egy álmosító monológra komponált totálképekből álló rajzanimációt láthatunk csónakázó-halászó férfiakról.

A hamísítatlan kísérleti animáció egyik legbizarrabb darabja Maria Koporal módfelett ezoterikus szimbolikával dolgozó műalkotása, a Keringő volt.

Jóval több szórakoztató pillanattal szolgáltak a szimpla történetre épülő, s csattanóra kihegyezett darabok. A bolgár Yordan Lazarov groteszk gegfilmje, a Mese című rajzanimáció a karikaturisztikusan ábrázolt, egyszeri lovagról szól, aki áldozatos küzdelme nyomán a király elé tudja vetni a legyőzhetetlennek vélt sárkány vértől csöpögő fejét – a filmet záró fordulat pedig a megidézett népmesei forma cinikus kifordításával ér el meghökkentő hatást.

Szintén groteszk csattanóra fut ki a blokkban három darabbal is versenyző Collective Camera-Etc. nevű művészcsoport bizarr bábanimációja, a Szerencsétlenség, amelyben a folyópart mellett fürdőző muzsikustól s a parton napozó ismeretlen hölgytől valaki – alkalmasint maga az animáció szerzője – ellopja a kiterített ruhákat, a meztelen asszony pedig a nagybőgő tokjába bújik. Míg e filmben a banális, bohózati szituációt egy abszurd csavar emeli meg,  addig a lengyel Jadviga Kowalska rajzanimációjában, A lány és a vadászban a leghétköznapibb esemény kontrázik rá az abszurd alaphelyzetre: mikor a sírásával árvizet duzzasztó lányka könnyei lassan kiapadnak, s úgy tetszik, az elázott vidék mégis megmenekült, hirtelen esni kezd az eső.

Míg a lélektani érdeklődésű, drámai hangoltságú filmek kevéssé voltak sikerültnek nevezhetők - legyen szó a szakítás kínjait túláradó érzelgéssel megéneklő Tépj szét! című lengyel darabról, vagy éppen Mathilde Philippon Aginski látványában érdekes, ámde súlyosan túlnyújtott homokanimációjáról,A tó asszonyáról (melyben a címszereplő végül egy vaginájában fickándozó hal révén lel testi-lelki nyugalomra) –, addig a jobbára akciókra és attrakciókra épülő látványfilmek (különösen Damian Nenow műve, A gyűlölet ösvényei) többnyire meggyőzőnek bizonyultak. A szekció legérdekesebb darabjait azonban azok a filmek jelentették, melyek egyetlen markáns vizuális ötletre alapoztak. A svájci Rafael Sommerhalder minimalista rajzanimációjában, aVirágcserepekben egy antropomorfizált virág küzd a tágasabb élettérért és a jobb életért – s a cserépből szabadulni igyekvő, a rajzolt világ korlátaival birkózó növény a lázadó ember metaforájává válik.

A holland Floris Kaayk lenyűgözően látványos, jóllehet, némiképp bő lére eresztett filmjében, a Teremtmények eredetében egy posztapokaliptikus világ elevenedik meg, ahol emberi test-fragmentumok – szemek, ujjak, lábak – keresik egymást a romok alatt.

Szintén egy vizuális lelemény a legfontosabb konstitutív elem a Sáiva című kilenc perces moziban, amely a szekció fődíját elnyerte. A norvég Tuva Synnevag mitikus szerelmi történetet mesél egy fiatal lányról, aki a halott fiúját keresi - s az evilág és a túlvilág átjárhatatlanságát és hasonlóságát a fekete és fehér színekkel való játék érzékíti meg. Synnevag műve egyszerűségében megejtő darab - szimpla gesztusokkal, lecsupaszított, szikár stílussal és megragadóan gazdag metaforákban mesél, ráadásul némi humora is van. E hullámzó színvonalú, ámde fölötte sokszínű mezőnyben bizton megérdemelte a kitüntető figyelmet.

Szerző: Nagy V. Gergő