OTT ROZI

középiskolás önkéntes, Mediawave New Generation

(Győr)

véleménye

Sziasztok!

(A koromból adódóan más helyeken nem tegeznék le kapásból ennyi "felnőttet", de azt hiszem, itt senki nem veszi tiszteletlenségnek.)

Ott Rozi vagyok, a tavalyról/azelőttről ránk ragadt new generation megnevezésű kis lelkes, fiatal csoport tagja. Idén sajnos nem tudtam végig részt venni az együttléten, a mindenfélefajta szerenádolás, ballagás és kezdődő érettségik miatt, tehát az elmélyülés és teljes felszabadulás rész is nehezebben sikerült. Az egész közösségi működés beinduló szakaszáról, az esküvőig bezárólag azonban pár bennem megfogant gondolatot szívesen megosztok veletek.

A "nulladik nap" délelőttjén hárman érkeztünk vonattal, kis sétával az erődbe. A falon már gyakoroltak a táncosok, ez mondhatni tökéletes médiawaves fogadtatás, aztán ahogy beljebb kerültünk, felbukkant a csupa ismerős arc, mindenki, még ha el is volt havazva már akkor, mosolyogva üdvözölt. Amikor felvergődtünk a sok cuccal az udvarra, és a Miki megpillantott bennünket, azt kiáltotta, hello new generation!- és tényleg örült nekünk (bár a tavalyi csapathoz képest egészen megfogyatkozott létszámban voltunk jelen, és a múlt évben volt pár nehézség az együttműködésünkkel is), aztán gyorsan meg is mutatta hol alszunk majd.. ahonnan később a Csángálló zenekar előre lefoglalt helyei miatt odébb kellett költöznünk, de így már saját ablakra is szert tettünk. Na mindegy, szóval minden klasszul indult, segítettünk a kipakolásban, berendezkedésben, aztán amikor nem tudtunk már mit csinálni, elindultunk egy kicsit barangolni az erőd belsejében, felfedeztük a kazamatákat (akkor még a kiállítás nélküli termekben jártuk-keltünk). Az egész úgy indult, hogy megnézzük a tavalyi emlékek helyszíneit, aztán egyre izgalmasabb részekre bukkantunk, órákra elnyelt minket az erőd, azt hiszem. Így is csak a felét, ha felfedeztük, de mindenkinek ajánlom, hihetetlen, hogy évek óta ide járunk és én eddig azt hittem, a bejárható rész akkora, amekkorában a fesztivál zajlik.
Amikor kezdett sötétedni, a hasunk is korogni, visszakeveredtünk tehát a jól ismert terepre, ahol már kész leves várt minket, mellé trombitaszó.

Örömmel láttam, hogy a tavalyi kicsit kudarcos kezdeményezés ellenére, idén mindenki betartotta a játékszabályokat, és saját tányért, poharat hozott, amit aztán végig használt, aki meg ezt elfelejtette, vagy nem tudta megoldani, a konyhából tudott kérni, és a többség szépen elmosogatva, hálásan hozta vissza a kölcsöncuccot. (Ez egyedül az esküvőn nem műkődött tökéletesen, ahová az utazás miatt nem mindenki készült tányérral, ott sajnos előkerültek a műanyag eszközök).

Este szokásosan mindenki kínálta aztán a másikat azzal, amilye volt: pálinkával, borral, muzsikával, jókedvvel. Ez is amolyan médiawaves feeling.

A többi napot nem részletezném ennyire, inkább csak pár dolgot emelek ki az élményekből:

Jó átélni azt, hogy ez a közösség, amivé most válunk éppen, ennyire elfogadó, befogadó, visszaváró. Hogy ennek a rengeteg idelátogatónak hasonló az értékrendje, a világnézete. Hogy bárkivel beszélgetésbe lehet elegyedni, mégha nem is ismertek közös nyelveket, hogy mindenki megosztja a másikkal azt, amije van, bárhol otthagyhatod a dolgaidat, nem viszik sehová, lényegtelenné válnak a külvilág által ránk ragasztott korlátok. Egy félig elcsípett beszélgetés megállapítása jellemzi ezt leginkább, röviden, tömören: "Azért szeretünk ide jönni, mert itt mindenki olyan hasonszőrű".

Ezzel összefüggésben azt is hatalmas élmény megtapasztalni, hogy szép lassan, az évek alatt kezdem megismerni a szervezők, segítők jó tág körét, ha valaki azt mondja, kérdezd a Mártit, vagy talán a Durst Gyuri tudja, tudom kihez kell fordulnom, illetve, bárki, akivel összeakadtam ilyenkor, segített, ahol csak tudott (már a kedves mozigépészeket is tudom kötni archoz, ha névhez még nem is biztosan).

Aztán az idei szelektív gyűjtés is sokkal hatásosabb volt a tavalyi próbálkozásnál, ez egy jó nagy lépés a zöldülés felé, jól haladunk. A sok kuka még csak 'kényelmetlenné' sem tette a környezettudatos szétválogatást.

Az új helyre vándorolt iroda szerintem jó ötlet volt, így talán egy csomópontba tolódott a pörgés, a lenti részre került konyhában is pozitív, hogy több asztal elfért, a reggelizésnél a gond csak a mosogatással (a kihelyezett mosogatók odafönt maradtak, az érzékelős csapok egy idő után felmondták a szolgálatot) és a bemelegedett tárolószobával volt, ahol hamar megromlottak a zöldségek, gyümölcsök. A közösségi reggeli -az első napokról tudok csak írni- jól működött, mindig volt, aki segítsen és mindenkinek jutott olyan, amit szívesen fogyasztott, sokan hoztak sokféle finomságot, közben is frissült a készlet, de azért izgulós volt, hogy végig kitart-e. Akadt azonban olyan, aki túlcsúszott a 11órán, ilyenkor már nagyon nem tudott válogatni, vagy aki kétszer visszajött reggelizni, és a kamrakulccsal voltak néha galibák..

A filmekre sajnos idén nem juttott sok időm, talán egy-két világképek blokkot tudtam megnézni, de az persze nagyon klassz volt, ahogy szokott. Érdekes, hogy sikerült a diákzsűri nagy részét meggyőzni, hogy a dokumentumfilmek is élvezhetőek, úgyhogy idén, a ráadásul animációt tanuló román csapat jó része ezeket értékelte. (Itt is jó volt ráismerni tavalyi emberekre, beszélgetni egy picit.)

Aztán, a néha hideg idő ellenére a csereberét ki tudtuk vinni az udvarra, és mivel időközben egyre többen lettünk, mindig volt, aki ott üljön, koordinálja a cserét. Egészen különböző cseretárgyak találtak így új gazdát, volt egy kislány, aki az általa készített MEDIAWAVE feliratú, szépen kidíszített papírpoharat adta a közösbe, aztán volt, aki sütit hozott, Dj Zöld üvegfestés workshopot tartott csereértékként, tehát mindenki kitalált valamit, aki nem készült kifejezetten a programra. Idén nem volt értéktelen vacakkal próbálkozás sem, amit nagyon jó volt tapasztalni. Meg azt is, hogy egy csávó az én régi ingemben szaladgált le-föl, napokig.

Egyik nap Szergejnek segítettünk elkészíteni az orosz specialitásához, a pelmenyihez a tésztát, amiközben egy barátja skicceket rajzolt rólunk, és a szomszéd asztalnál ülő katonákról; máskor társasoztunk babokkal és üveggolyókkal, és eközben kiderült, hogy a kedves párral, akik ezt szervezték, egy faluban lakunk, meg is hívtak magukhoz, a nyárra.

Este, a közös vacsorák után szaxofonozást hallgattunk pálinkától átmelegedve, akik tudták a népdalok szövegét, együtt énekelték, vagy koncerteken táncoltunk, vagy a sarokban bóbiskoltunk, esetleg az egy évben egyszer látott váradiakkal másztunk fel a dombra, vagy jártuk be a poros útvonalakat. Egyszóval egy kicsit átengedtük magunkat ennek a teljesen más, mégis otthonos, közös világnak.

Végül az esküvőről írnék még pár sort. A külön szigetet eleinte nagyon jó ötletnek tartottam, bár pontosan nem tudtam elképzelni, milyen messze, hova kell majd menni, egyáltalán mekkorra a hely... A sziget maga, a hozzá fűződő mindenféle ősi toposzok és jelentéstöbbletek miatt is szép elgondolás egy esküvő helyszínéül. De egy-két dolog azért még átgondolandó, a jövőre nézve. Mi úgy terveztük, hogy aznap délután/este fejezzük be a saját hullámzásunkat, hagyjuk el az erődöt. Az esküvőre mindannyian kiváncsiak voltunk (akkor már hatan), viszont valakinek a csereberével is maradnia kellett, úgyhogy elfeleződtünk, hárman kimentünk a násznéppel, alapvetően szemetet szedni és mulatni, de részt vettünk például a nagy gombóc projektben is, hárman pedig maradtak, úgy volt, hogy majd utánunk jönnek (nem tudtuk, hogy nem úgy megy az..). Így tudok egy kicsit mindkét oldalról írni. A kijutás a szigetre egy kicsit lassan indult, mire mindenkit bevártunk a bástya előtt, de aztán jó hangulatban, muzsikával baktattunk végig a dunaparti ösvényen. A buszra várakozás is jól telt, vittem a kis analóg gépemet is, lett rajta pár fotó, amin egy kedves pár mosolyog, háttérben a vasúti híddal. Szerintem a felzsúfolódással sem volt gond, elvégre egy közösség nem bánja, ha kis helyen sok embernek kell összepréselődni. A tutajozás, átevezés, bátrabbak részéről átcaplatás a kis patakon meg igazán jó mulatság volt. Étel, ital, jókedv, sámánasszonyok, kendósok voltak bőven, sőt, madárlesen is voltunk, az egyetlen problémánk az volt, hogy vissza kellett volna már keverednünk az erődbe a cuccainkért, hogy elérjük a vonatot. Elvileg a túlparton várt volna ránk egy busz, de annak se híre, se hamva nem volt, gyalog indultunk tehát neki a visszaútnak, stoppolni próbáltunk. Az utolsó pár száz méteren vettek csak fel, igaziból gyalog sem voltunk messze, csak sem a pontos irányt, sem a távot nem tudtuk, jövőre persze már bölcsebbek leszünk. Ha nem sietünk, itt sincs felesleges idegeskedés. Amit viszont a többiek mondtak, akik maradtak, hogy ott egyrészt alig maradt valaki, a csereberének nem volt aznap sok értelme. Másrészt, mivel a főzők mind kitelepedtek, korgó hassal fogadtak bennünket. Ezt a kettészakadást kéne egy kicsit átgondolni, szerintem.

Végül, összepakolás, mindenféle gyors búcsúzkodás, utolsó borospohár mosogatás után, Jenő papa nagy ölelésével zártuk az idei együttlétet.

Azt hiszem ezzel a pár nappal jól feltankoltam, hónapokig tudok hullámozni tovább, belül. De azért jövőre jó volna végig lenni, sőt!

Üdv: Rozi