Miron felesége meghal, a lesújtott férfi megkéri az egyik beosztottját, Aist-ot hogy segítsen levezényelni neki a ”temetést” . A két férfi útnak indul, hogy átadhassák a víznek Miron feleségét, ezáltal téve őt ”halhatatlanná”. Hiszen a merjánok mind erre vágynak, a fulladásos halálra, a ”halhatatlanságra”.
A Csendes lelkekben követhetjük a Merja kultúra által a halottak számára diktált utat. A történetet Aist meséli el, és többször utal a múltjára, a gyermekkorára, amit a rendező jól időzített flash-back jelenetekkel mutat be nekünk. A film több helyen meghökkentő, de sehol nem polgárpukkasztó. Leesik az állam, de nem fordulok el, mert valami odaszegezi a tekintetemet a vászonra, de ezt mégsem érzem erőltetettnek. Azt hiszem, hogy a Csendes lelkek egész egyszerűen nem akar több lenni annál, ami valójában: az elengedés folyamatának bemutatása egy sokunk számára idegen, sőt ismeretlen nép szokásai szerint.

Egy teljesen más, új világba kalauzol el minket Fedorchenko. Hosszú snittek, vonatatott cselekmény, rengeteg statikus felvétel, kevés beszéd és remekül komponált filmzene. Ezek mind miattunk vannak, hogy ne csak szimplán lássunk egy temetési procedúrát, hanem át is érezzük az elvesztés-elengedés különböző fázisait. Az egész film melankolikus hangulatát a színhasználattal (jellemzően szürke) és fény-árnyék viszonyokkal is erősíti a rendező. Ugyanakkor a komorság, a lassúság és a cseppet sem vidám téma ellenére mégis volt valami magával ragadó, felemelő lendület a képsorokban.
Nem kell idegenkedni a témától (gondolok itt a temetési szertartásra), hiszen gyönyörűen van kivitelezve az egész, és rengeteg érdekes dolgot megtudhatunk a merjákról. Nem mondom, hogy egyszerű film, talán nem is annyira könnyű megemészteni, hiszen annyira idegen, annyira más szokásokat tár fel, de pontosan ezért is érdemes megnézni.
Tóth Kriszta